FONTOSABB SZEREPEI A MAROSVÁSÁRHELYI SZÍNPADON

DELIA  – J.B.Priestley: Botrányos kapcsolat, rendező: Mihai Raicu, bemutató: 1963. XII. 20.

BEATRICE – Arthur Miller: Vedere de pe pod (Pillantás a hídról) – román tagozat, rendező: Harag György, bemutató: 1965.V.11.

TEODORA   – Paul Everac: Véletlen találkozások, rendező: Gergely Géza, bemutató: 1966.X.15.

BORI –  Csávossy György – Komzsik István: A fül,  rendező: Hunyadi András, bemutató: 1967. II. 12. – Székelyudvarhely.

MARIA EFIMOVA GREKOVA – A.P. Csehov: Platonov szerelmei, rendező: Harag György,  bemutató: 1968. I. 11.

GIZI GÉZÁNÉ – Örkény István: Tóték, rendező: Kovács György,  bemutató: 1968.III.8. 

                Interjú, fiával, Dukász Péter temesvári színművésszel

 Hogyan emlékszel édesanyádra, Dukász Anna színésznőre?

Mint egy igazi művészre. Vannak színészek, jók vagy kevésbé jók, de ő a szó szoros értelmében művésznő volt. Szerintem – és egykori méltatói szerint is – az erdélyi színjátszás egyik nagyasszonya.

Az ő karrierje mennyire befolyásolta a te életedet, a te pályaválasztásodat? 

Eredetileg mérnöknek készültem. Marosvásárhelyen a Bolyaiba jártam, reál osztályba. 1968-ban édesanyám elkerült Vásárhelyről, mivel   felajánlották neki, hogy menjen Szentgyörgyre igazgatónak. Az egyik kedves emlékem az, hogy ő ezt a döntését velem megbeszélte.

Hány éves voltál akkor?

Tizenhárom és fél. Akkorra a szüleim már elváltak. Bíztattam, hogy fogadja el a felajánlott lehetőséget, még azzal a kockázattal is, hogy én egyedül maradok Marosvásárhelyen. Hogyan befolyásolta a karrieremet? Amikor tízedikes voltam „megbolondultam” és eldöntöttem, hogy én színész leszek. Akkor határoztam úgy, hogy nekem mégis jobb lesz Szentgyörgyön, édesanyám mellett, és odaköltöztem. Ő az irodalmi titkárságon lakott, mert lakást nem kapott. Én beköltöztem a 4. számú öltözőbe. Arra az elhatározásomra, hogy színész leszek, édesanyám azt mondta: „Édes fiam, mindenki úgy rontja el az életét, ahogy tudja.”

Milyen emlékek fűznek Vásárhelyhez, milyennek láttad édesanyádat a színpadon?

Édesanyámat Marosvásárhelyre Tompa mester hívta – a Székely Színházhoz. Miután a magánélete csődbe jutott, és a szüleim elváltak, a „felszabadult” Nusika elfogadta a felkérést. A vásárhelyi előadások közül, amelyben édesanyám szerepelt határozottan emlékszem a Botrányos kapcsolatra. Visszaemlékezve, ma is egy nagyon jól sikerült előadásnak tartom… és a Harag György által rendezett Pillantás a hídról-t is, a román tagozaton. Ám legszívesebben a Tótékban alakított Gizi Gézánéjára emlékszem. Az egyik előadást Örkény István is megnézte, és szerinte Dukász Anna Gizi Gézánéja volt a legsikerültebb alakítás valamennyi közül, amit látott.

A vásárhelyi előadások fényképeit nézegetve, helyenként szigorú pillantást vélek felfedezni a szemében. Jól látom? Tényleg szigorú volt?

Tökéletesen látod. Én világéletemben sportoltam, de az édesanyám pofonját, akármilyen reflexem volt, azt nem tudtam kivédeni. A szemében láttam azt a szigort, amit te is észrevettél, utána tudtam, hogy következik a pofon. De soha nem tudtam időben felkészülni rá.

Édesanyád más színházaknál is színre lépett. Mit tartasz még a karrierjében fontos előadásnak? 

Abból nagyon sok van. Például: A helység kalapácsában Szentgyörgyön a Szemérmetes Erzsókot játszta, teljesen elcsúfította magát, de mégis egy igazi Szemérmetes Erzsók volt. A partnerei Técsy Sándor és Botka Laci voltak. Igazi vígjátéki vénája volt. Tudni kell, hogy neki nem volt oklevele, mint abban a korban sok nagy színésznek. Tizenhat éves korában kezdte a pályafutását Kassán. Leérettségizett és otthon, nagyapám nagy kétségbeesésére bejelentette, hogy ő elmegy színésznőnek. És akkor mint a mesében, vagy ahogy az amerikaiak mondják, hogy kellő időben, kellő helyen kell ott lenni valahol: Kassán az akkori primadonna valamiért visszavonult. Édesanyám, az akkori szokásoknak megfelelően bekérezkedett a próbákra. Amikor a főszereplőnő „kilépett a keretből”, édesanyám a nézőtér egyik sarkában megszólalt, hogy ő tudja a szerepet. A  kóristalány elindult az igazi színészi pályán. Aztán Aradra került, ahol akkor még volt állandó társulat. Egy pár évet Aradon játszott, majd átszerződött Nagyváradra. Ott ünnepelt primadonna lett. Abban az időben a bemutatók után a színészek nem mentek haza, hanem „szocializáltak”, ami azt jelentette, hogy mindig bementek a Transzilvánia vendéglőbe, ahol persze a közönség fele is ott volt. Édesanyám megitta a maga kicsi pohár borát, és előbb utóbb felkérték, hogy énekeljen. A színpadi fellépése a vendéglőben is folytatódott. Várad után következett Vásárhely és utána Szentgyörgy.

Még mire emlékszel szívesen vele kapcsolatban?

Az egyik legkedvesebb emlékem „mínusz három hónapos” koromból van és csak az édesanyám kolléganői elbeszéléséből ismerem. Nagyváradon a Makrancos Katát játszotta, és igazi lovon, hat hónapos terhesen, jött be a színpadra. Én ezt tekintem az első színpadi fellépésemnek. Aztán ott voltak a nyarak. Nagyon szerette a gyerekeit, nekem ugyanis van egy féltestvérem. Ami kevés szabadideje volt, azt velünk töltötte szívvel, lélekkel.

Hogy került édesanyád Amerikába? 

Sepsiszentgyörgyön a hatvanas években egy igazi enkláve volt, ahol a pártbizottság első titkára Király Károly volt. Édesanyám, amikor elvállalta a szentgyörgyi színház vezetését, szabad kezet kapott. Abban az évben valósággal „ellopta” az egész főiskolát. Eljött Vásárhelyre és vitte magával Borbáth Ottikát, Ferenczy Csongit, Temesvárról Técsy Sanyit, Kolozsvárról Köllö Bécit. Két év alatt igazi társulatot épített, olyan tanácsadóval, mint Veress Dániel. Ő volt az irodalmi titkár. Édesanyám kitalálta, hogy csinál egy „közönség-csalogató” Tamási-sorozatot, aminek a rendezését Tompa mesterre bízta.  Igazi nagy előadások születtek.

Amikor bukott a „garnitúra”, Király Károllyal az élen, őt is leváltották. Úgy látszik, hogy a hiúsága ezzel nem tudott kibékülni. 1970-ben, amikor nyugdíjjogosult lett, el is ment nyugdíjba. Ehhez hozzájárult a színházon belüli „percemberkék” bosszúja is: Dukász Anna egyszerűen nem kapott szerepet. A magánéletében akkor kialakult egy kapcsolata, az akkori díszlettervezővel, Vígh Istvánnal. 1975-ben turista-útlevéllel Bécsbe mentek, egy ideig Németországban maradtak, majd Amerikában kötöttek ki. Én tizenöt évig nem láttam az édesanyámat. Próbáltak is zsarolni vele az elvtársak, hogy tudom, hogy ha nem „működök” közre a szekuritátéval, nem láthatom többé őt. Csak ’91-ben, a rendszerváltás után sikerült viszontlátnom.

Amerikában, New Yorkban fellépett egy magyar nyelvű társulatban, a többi kivándorolt magyar színésszel, pl. Técsy Sándorral együtt. Színre vitt egy Jászai Mariról szóló előadást, amivel én „megturnéztattam” Erdélyben. Amerikában egy filmszerepet is kapott, amit az amerikaiak készítettek az ’56-os forradalomról, amelyben Técsy Sanyi volt a főszereplő.

A Vásárhelyi Színház In memoriam – színházi emlékezet honlapján, ahol az elhunyt művészeinkre emlékszünk, az édesanyád neve alatt Hortobágy szerepel, mint végső kegyeleti hely. 

Amikor végleg elhagyták az országot, neki le kellett mondania a román állampolgárságról. Az 1989-es fordulat után Magyarországra költöztek, Debrecenbe, ami kb. 40 kilométerre van Hortobágytól. Édesanyám valósággal beleszeretett a helybe. Az volt a végakarata, hogy oda temessék. Egy kopjafa alatt alussza örök álmát.

Az interjút készítette Ferencz Éva

Kurátor: Gáspárik Attila

Összeállította: Ferencz Éva

Számítógépes feldolgozás: Szikszai Katalin

Az oldalon található szöveg és fényképek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpontjának tulajdona és ezáltal szerzői jog védi. 

A színház leveltára szívesen fogad bármi információt a Székely Színház társulatának néhai művészeiről (fényképek, műsorfüzetek, plakátok stb.)

Elérhetőség: leveltar@nemzetiszinhaz.ro