Társulatunk új tagjával, Rózsa László színésszel beszélgettünk:
Marosvásárhely nem idegen számodra. Itt végeztél, majd egy szatmári kitérő után hazatértél Debrecenbe, hogy most ismét visszatérj Vásárhelyre. Mindezek távlatából milyen érzés most itt lenni?
Felemelő és félelmetes. Folyamatos jövés-menést osztott nekem az élet. Szerencsésnek érzem magam, hogy gyakorlati éveimet Szatmáron tölthettem és párhuzamosan egy kicsit Debrecenben, ahol aztán hosszasabban lehorgonyoztam. Szatmáron élhettem át először szakmai tűzijátékot. Hogy valódi tűzijáték volt-e, vagy csak én láttam annak, nem tudom, de igazából nem is számít, mert rengeteg örömömet találtam benne. Debrecenben talán már sikerült fel-fel röppenni. Amit én olykor igazi repülésnek éreztem. De azt hiszem a legnagyobb ajándék, hogy hittek bennem és, hogy a magaménak tudhattam a várost, a színházat. Hazulról jöttem és haza érkeztem. Valahol mindig vágytam ide Vásárhelyre, és jó, hogy igazából sosem kellett elmennem. Régtől fogva ide köt az életem. Itt lettem szerelmes és itt voltak az első szárnybontogatásaim még az egyetem alatt. Itt él a választott családom és itt született a fiam. Rengeteg emlék szakad fel folyamatosan. Most is.
A Tompa Miklós Társulat előadásait évek óta figyelemmel kíséred. Mit gondolsz, hol tart jelenleg ez a színház?
Ez a színház – amennyire én látom – nagyon figyel a közönségére. Próbál a kedvére tenni, de következetesen formálja a közízlést, miközben nevel és felkészít egy újabb, fiatalabb színházba járó réteget. Nagyon nehéz kielégíteni egy város igényét, közben erős szakmai színvonalat képviselni. Nem engedni, mégis adni és folyamatosan valami újat keresni. Saját magának újabb és újabb léceket rakni, amit aztán megugorhat. Szerintem ez a színház erre tesz kísérletet minden bemutatójával. És valószínűleg ez azért is lehetséges, mert van egy erős társulata és egy olyan nézőközönsége, aki bírja a terhelést és partner ebben a játékban.
A Piros fűben már láthattak a marosvásárhelyi nézők. Bár a szerepet a próbafolyamat utolsó szakaszában vetted át, hogyan élted meg az első közös munkát?
Borzasztóan izgultam. Bár senki sem sugallta, mégis „most mutasd meg” érzésem volt. Azért mégis csak eltelt öt év, rég találkoztunk, és én vágytam rá, hogy megmutathassam, mit tanultam, tapasztaltam, hová fejlődtem ez idő alatt. Az is lehet, hogy ez nem most fog kiderülni. Ha könnyűnek éreztem a közös munkát, az csak azért volt, mert segítettek a társaim, és mert a rendező tűpontosan tudta, hogy mit akar látni. Végig fogták a kezem, köszönöm nekik utólag is.
Mit vársz az elkövetkező évadtól?
Jó szerepeket, jó találkozásokat rendezőkkel, kollégákkal. Ingyen sört, örök életet és pár átaludt éjszakát a fiamtól.
