A Kripli. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Mondják, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. Az afrikai eredetűnek tartott mondás igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen, bár egyre kevésbé életszerű. Martin McDonagh: A Kripli című színdarabjának helyszíne az Írországhoz tartozó Inishmaan szigete, amelynek mindössze 187 lakója ma is az ír nyelvet beszéli. Itt él, az 1930-as évek tájékán, sánta Billy, akit ha nem is egy egész falu, de annak néhány furcsa lakója nevel fel közös erővel. A Kripli minden szereplőjének van valami bogara, furcsasága, lelki nyomoroncsága, talán a legkevésbé Billynek, aki „csak” testi fogyatékos, és egyetlen megmagyarázhatatlan kedvtelése a „tehenek fixírozása”. A sziget lakóinak sivár és eseménytelen életébe egy amerikai filmes stáb hoz változást, akik a szomszéd szigeten szereplőválogatást tartanak. A filmes karrierhez úgy tűnik, hogy nem kell más, csak egy csónak, és pár elszánt evezős. Bobby-baba csónakjába gyorsan bepattan Helen és öccse, majd csatlakozik hozzájuk kelletlen potyautasként Billy is, aki azt hazudja, hogy tüdőbeteg, és ez az út az utolsó kívánsága. A válogatáson – mindenki meglepetésére – Billyt választják ki. A filmes karrier azonban nem válik valóra, így rövid idő múlva Billy tüdőbetegen hazatér Amerikából.

A Kripli szakszerűen működtetett színpadi adaptációja, ahogyan Stuber Andrea írja, erős emocionális élményt ad a nézőnek, ugyanakkor „pontosan úgy viselkedik, mint egy sikeres bulvárdarab, annak ellenére, hogy szereplőit, helyszínét, témáját és nyelvezetét tekintve korántsem tipikus bulvárdarab, legfeljebb annyiban, hogy nincsenek igazi mélységei”.[1]

Jómagam a darabot legelőször Gothár Péter rendezésében láttam, a budapesti Radnóti Miklós színház színészeinek előadásában, 2002-ben. Sok év eltelt azóta, ezért csak a legerősebb „ízek” maradtak meg bennem az akkori előadásból. A díszletre és arra a csalhatatlan, vidám-szomorú érzésre emlékszem leginkább, amit olyan előadások után érzek, amelyek megérintenek. Talán ez lenne az emocionális élmény, amiről Stuber Andrea beszél. A történet cselekményét kevésbé, inkább az előadás hangulatát, nyers báját tudtam magamban felidézni. A marosvásárhelyi előadásra így nem kevés nosztalgiával és sok kíváncsisággal telítve ültem be.

Rareș Budileanu marosvásárhelyi rendezéséről főként az mondható el, hogy mértéktartó. Nem bővelkedik rendezői bravúrokban, hanem hagyja a Varró Dániel fordításában megelevenedő szöveg lehetőségeit kibontakozni. Ez a nyelv egyszerre avítt és modern, bárdolatlanul falusi és mocskosan trágár, amit sok nyelvi kripliség tesz összetéveszthetetlenné. A jól megírt dialógusok ellenére a történetmesélés mégis akadozik, lelassul, a drámai feszültség valahol félúton kialszik. A kripli, vagyis Csámpás Billy (Galló Ernő) távozása, majd visszatérése nem okoz drámai, csak formális változást a falu lakóinak életében. Nincs rendezői cezúra az előtte-utána állapot között, nem zökken ki egyszer sem az idő, nem hull porszem a gépezetbe. Ilyen (elmulasztott) kiemelt pillanat például az a jelenet is, amikor a falu lakói beülnek a vegyeskereskedésbe filmet nézni. A nézők és színészek közé lehulló filmvászonra fekete-fehér filmet vetítenek. Együtt várjuk Billy filmes feltűnését, hiszen korábban forgatni ment el a filmes stábbal, de csak ismeretlen halászokat látunk, akik egy cápa kifogásával vesződnek. Aztán a film hirtelen véget ér, anélkül, hogy Billy megjelenne a vásznon vagy a cápa horogra kerülne, így ez a jelenet is csak a történetmesélés egy újabb epizódja marad, ami még a bennünk hagyott hiányérzettel sem kelt drámai hatást.

A történet jórészt két nagynéni – Kate (Fodor Piroska) és Eileen (Nagy Dorottya) – vegyeskereskedésében zajlik, 1934-ben. Sem a díszlet, sem a jelmez (Andu Dumitrescu munkája) nem ragaszkodik görcsösen a korhűséghez, inkább a kortalansághoz igazodik. Hosszú, puritán, élre vasalt, tiszta ruhák, semmi kosz, vagy szakadt gönc. A rendező szembemegy a szereplők sztereotip megjelenítésével: a nénik nem öreg, bajuszkás, ápolatlan, hanem életvidám és energikus nők. Kettősükben a Nagy Dorottya által játszott Eileen a nyersebb, határozottabb, irányító, míg Kate (Fodor Piroska) a félénkebb, „vénkisasszonyosabb”, idegileg labilisabb, de mégis derűs személyiség. Esetükben nyoma sincs a kripliség külső jeleinek, csak apró rigolyákban jelenik meg. Kate egy kőhöz beszél, azt babusgatja, míg Billy távol van, Eileen pedig folyamatos cukorkaevéssel vigasztalja magát.

A vegyeskereskedés díszletéül egy borsókonzervekkel és egyéb kacatokkal, dobozokkal megrakott polc, egy raklapból összetákolt asztal, pad szolgál. A színpad bal előterébe helyezett bolt folytatása egy műanyag fólia függöny. A függöny mögé lépnek ki a boltból, mint egy hátsó raktárhelyiségbe a nővérek, de itt, a bolt mögött van berendezve Johnnypateenmike Mamusának, a sziget legidősebb, ágyhoz kötött lakójának a szobája is. A függöny mögötti részből nyílik a tágas kültér is, itt játszódnak a tengerparti jelenetek Bobby-babával, vagy itt jelenik meg Billy dobozzá egyszerűsített hollywoodi lakószobája. A díszlet egyszerű és funkcionális, egyetlen elemében stilizált: Billy olcsó, hollywoodi szobája egy nyitott doboz, ami piros, bélelt falával, ezüst Hollywood feliratával inkább hasonlít szabadulószobára, mint lakótérre. Ezt tolják be a színpad közepére, ebben mondja el Billy azt a lázálomszerű nagymonológot, ami leleplezi, hogy valójában mit fed a kívülről annyira csillogónak tűnő hollywoodi álom.

A ritmusában sokszor akadozó, vontatott előadás mégis szerethető, mert több emocionális élményt és alakítást nyújt. Galló Ernő a testi fogyatékosság külsőségeit mértéktartóan és a legtermészetesebb módon viseli. (Figyelemreméltó, hogy a látványtervező olyan életszerű, beszédes apróságokra is figyelt, mint például a beteg lábon hordott cipőre tett extra fém vasalat). Mértéktartóan és drámai erővel ábrázolja a szereplő identitáskereső, önmarcangoló személyiségét, anélkül, hogy hamis önsajnálatba, pátoszba merülne.

Eileen és Kate őszintén, inkább pajtáskodó, testvéri szeretettel, mint „öregnénis” pátyolgatással viszonyulnak Billyhez. Johnnypateenmike (Tollas Gábor) megjelenésében Csehov orvosaira emlékeztet. Érdektelen vagy éppen unalmas pletykáit legtöbbször bárgyú részegen adja elő, így előadásmódja sokszor vontatott, önismétlő, jellemábrázolása kevésbé árnyalt. Pedig a történet végén kiderül, hogy múltbeli tette révén ő ennek a történetnek a legheroikusabb mellékszereplője. Olykor meglehet, hogy túl sok az a kamaszos düh, sértettség és meg nem értés, ami szép Helenből folyamatosan ránk zúdul (Gecse Ramóna), de neki és Billynek köszönhetjük az előadás záró- és egyben leglíraibb jelenetét, amelyben Helen kislányos bájjal és örömmel rúzsozza magát és fogadja el a kért randevút Billyvel. Igazi burleszkbe hajló jelenet az iszákos Mamus (Biluska Annamária) orvosi vizsgálata, akire a legváratlanabb pillanatokban tör rá az inkontinencia. Ördög Miklós Levente orvosa józanul kimért távolságtartással külső szemlélője marad mindvégig a történéseknek. Korpos András jóképű, izmos Bobby-babája egy tömbből faragott, nyers izomkolosszus, lefojtott indulatokkal teli. Nem lenne teljes a kriplik arcképcsarnoka Helen öccse (Csiki Szabolcs) nélkül, aki bárdolatlan kisfiúként sodródik a történetben, pótcselekvések (vakarózás, cukorkaevés) mögé bújik, vagy sírva-ríva tűri Helen dühkitöréseit.

Sok kriplit, kripliséget és egy kripliségeinkkel szembesítő szórakoztató előadást láttam.

[1] http://revizoronline.com/hu/cikk/5837/martin-mcdonagh-a-kripli-tatabanyai-jaszai-mari-szinhaz/