„(…) Harag György rendezői intelligenciája már a megoldások legkülsőbb rétegében is utat nyitott a sikernek, amikor a „sivár kilátástalanság”, a „fojtogató légkör” érzékeltetéséhez is erélyes játékütemet szabott meg, feltartozhatatlanul haladó ritmust, s az ilyenkor oly szokásos nagy hallgatásokat, elnyújtásokat, kitartásokat, lebénított időt, – a megannyi kínálkozó sablont – messzire elkerülte. Például az aggastyán erőtlen s mégis szapora totyogásának kipikoppja jobban megértette a kísérteties sivárságot, mint a sötétben való hallgatások hosszú adagióit. S ugyanakkor színészileg is tartalmas játékokra adott kifutási lehetőséget. Ez az előadásmenet – ahol az állóvizet is vibráló hullámgyűrűkkel ábrázolták – végig azonos feszültségbe kapcsolva tartotta együtt a szereplőket és úgy adott lehetőséget a nagy egyéni „ számokra”, hogy közben senki és semmi nem halványodott jelentéktelenné az előadásban. Egyszóval – hézagtalan előadás. (…)”  Szőcs István: Az álmok háza, Előre, XXVII évf., 7836 sz, 1973.I.18.  „… Ferenczy István: „ismeretlen” az üldözött illegalista, akinek úgy kell a félreértés látszatát egy ideig őrizni, hogy a lelepleződés, akármilyen tragikus, ne legyen lehangoló, hihetetlenül nehéz szerep. Többek közt még azért is, mert könnyen magára vonhatja az évtizedekkel előbb már zajlott „pozitív hős” viták ilyen vagy olyan irányú egyoldalú túlzásait. S Ferenczynek mégis sikerült, hogy úgy legyen eszményített, hogy ugyanakkor mégse legyen „idealizált”. A forradalmár konok feszültségét, örökös harcias készenlétét úgy idézte, hogy az „értelmiségi benyomást keltő” alakban a munkásember mély, népies ízű természetességét is megzendítette. Pátosz és póz nélkül sikerült fennköltnek, súlyos személyiséget hordozónak látszania.(…)”

Szőcs István: Az álmok háza. Bemutató Marosvásárhelyen, Előre, XXVII évf., 7836 sz. 1973. I.18.