AUREL BARANGA: KÖZÉRDEK
– könyörtelen tréfa két részben

“A díszlettervező „dillemája”! Láttam olyan színházi előadást, ahol díszletként lemezből készült hold és néhány csillagutánzat függött a háttérben.  A függöny felmenetelekor a közönség úgy tapsolt, hogy percekig nem lehet megkezdeni a játékot. Az előadás végén az utcán hazafelé csaknem mindenki arról beszélt, hogy milyen szép volt a díszlet, az előadásról elfeledkeztek. Gordon Craig tagadja a színházi művészet egységét, a rendezőt a színpad korlátlan urává és parancsolójává tette. A színjátszásban a hangsúlyt az autonómmá, önállóvá nőtt inszcenálásra helyezte.  Appia a rendezést a színjátszással egyenértékű ténykedéssé nyilvánítja. Hirdeti, hogy a díszletnek – melynek felépítésében és hatáskeltésében nagy szerepet juttat a színnek, a világításnak – együtt kell élnie a játékkal.  Mejerhold a színészt kollektív öntudatú lénynek tekintette, s ennek megfelelően alakította, forradalmasította a színházat. Felbontotta a színpadteret, eltüntette a függönyt. A játékot mechanikus mozgássá egyszerűsített, gépekkel, liftekkel, felvillanó reflektorfényekkel, zenei effektusokkal törekedett ritmust adni a cselekménynek (…) A ma rendezője felhasznál minden eddigi jól bevált színpadi, cirkuszi pantomim, mechanikai eszközt ahhoz, hogy a gondolatát a színészek hozzájárulásával ki tudja vetíteni a nézőtérre. A „Rendező” egy kollektív munkának a karmestere és így együtt alakítják, formálják a színdarabot, a színpadi műalkotást. (…) Aurel Baranga Közérdek című könyörtelen  tréfája, a helyzetek groteszk formája. (…) A Rendező ötlettársa, fegyvertársa a Tervező, felhasználtak minden lehetőséget, melyet a közepes méretű dobogó elbír. A színészt – falábon trapézon, csúzdán, liften -, akadályokkal telerakott színpadra emelték be, a hangját mikrofonnal erősítették.  Az atomkor minden idevonatkozó kellékét felhasználtuk, „koncepció”-t keresünk, kapcsolatot a nézővel. (…)”

Szakács György Megjelent az előadás műsorfüzetében.