„(…) Kitűnő lelemény a csatamező, melyet hiába keresünk a darab szövegében; vizuálisan érzékelteti azt, ami elengedhetetlen Macbeth tragédiájának, démoni átalakulása indítékainak megértéséhez, s ami a drámában kimondatlan marad: hogy fényes győzelme szítja fel bűnös becsvágyát, ez villantja föl benne korlátlan emelkedésének lehetőségét, erejének tudatát, az agg Duncan király félretaszításának gyilkos gondolatát. Pompásan hangsúlyozza ezt a rendezői ötlet, hogy Macbeth lázas izgalommal kapkod saját lelke kivetített hangjainak forrásai után – s a véráztatta földből ki-kiemelkedő pokoli banyák helyett hullákba markol.
A második jós-jelenetben lekopasztott, csupasz csontvázzakkal tárul elénk ugyanez a csatamező. Az enyészetnek ez a dermedt képe érthetőbbé teszi a Macbeth bukását előkészítő, megtévesztően kétértelmű boszorkány-jóslat szimbolikáját, a zsarnok dölyfös elbizakodottságát, hogy anyaszült ember nem szegülhet már szembe hatalmával, magának a természetnek kellene fellázadnia, hogy végezhessen vele. (…)”

Jánosházy György: Macbeth bemutató a marosvásárhelyi színházban, Vörös Zászló, XXI évf., 118.sz. 1969. V.21.