Mese a szivárványról (elmondják a darabban)

Réges-rég élt a falu végén egy ember. Aranyból volt annak a keze. Házat és kastélyt, templomot meg hidat épített. Híre bejárta az egész országot, világot. Nahát ez a Gorgyej mind büszkébb, mind fenhéjázóbb, mind gőgösebb lett…
Élt akkoriban itt egy Iván nevű kőműves is, aki fiatal korában inasa volt Gorgyejnek. Ez az Iván, mire kinőtt a legénysorból, többet értett már az építőtudományhoz, mint hajdani mestere. Gorgyejt addig emésztette ezért az irigység és a harag, hogy a végén szedte a sátorfáját és nekivágott az erdőnek. Épített egy nagy házat, körülvette kőfallal, magassal, magassal, hogy ne is lásson embert. Elhatározta, hogy ő már ezután így él. (…) Ám a boldogság madara is kivül maradt a falon.
S lám, egy szép napon eljött Gorgyejhez egy öreg, nagyon öreg ember. (…) “Megmutatom neked a boldogság felé vezető utat… ha majd vihar után hét színben játszó híd jelenik meg az ég boltján…annak fénylő kapuja alatt vezet az út a boldogsághoz…Ha majd feltűnik a szivárvány íve a mennybolton, rombold le a falakat s indulj el feléje. (…) És amikor eltűnt a nagyidő, legszebb fényében ragyogva szivárvány jelent meg az égen. Ekkor fogott Gorgyej egy nagy kalapácsot s elkezdte ontani a falat, aztán otthagyta a romokat, s visszatért az emberek közé megtisztult lélekkel. (…) A szivárványt azóta hívják az emberek a “boldogság kapujának”.

Megjelent az előadás szórólapján.