A nap gyermekei
Rendező:
Botos Bálint
13
  • Maxim Gorkij: A nap gyermekei
  • Műfaj: cringe comedy
  • Helyszín: Kisterem
  • Bemutató:
    2025. október. 25., 19:30
    2025. október. 26., 19:30
  • Időtartam:
    2 óra 40 perc, 1 szünettel
  • Díszlettervező: Golicza Előd
  • Jelmeztervező: Bajkó Réka
  • Zeneszerző: Kolozsi Tamás
  • Dramaturgiai konzulens: Bessenyei Gedő István
  • Videó: Trucza Samu
  • Ügyelő: Rigmányi Lehel
  • Súgó: Simon Noémi

Egy ház, ahol egy értelmiségi baráti kör rendszeresen összeül, hogy megvitassák, milyen jövőt látnak az emberiség előtt. Nem nyomasztják őket a hétköznapok gondjai. A felsőközéposztály örököseit látjuk – magasan képzett embereket, akik anyagi biztonságot és világjobbító ambíciókat örököltek.

A napi teendőket láthatatlanul végzik alkalmazottaik, de az ideológiák, a művészetek és a tudomány labirintusában nem csak azokat nem veszik észre, akik nekik dolgoznak, hanem olykor egymást sem. A város lakói végképp láthatatlanok számukra – pedig odakint egyre nő a feszültség.

A város forrong, egy járvány közeleg, amiről azt beszélik, talán nem is máshonnan jön, mint a házban található laborból. A szalonban közben nyugalom van – látszólag. A baráti kör szinte minden tagja megpróbálja elfelejteni a valóságot, amely körülveszi, hogy egyre magasabbra emelhessék tekintetüket. Csak Liza, a családfő húga próbál emlékezni, és igyekszik felhívni mindenki figyelmét a közelgő katasztrófára.

Adaptációnk ismerős világba helyezi Gorkij klasszikusát, amelynek központi kérdése a felelősség. Felelősségünk önmagunkkal és szeretteinkkel szemben, valamint az értelmiség felelőssége a társadalommal szemben. A szereplők a jólét és a bizonytalanság határán keresik helyüket a jövőben. Kint egyre hangosabbak a jelszavak. Bent még hisszük, hogy az értelem elég.

Szereposztás
Sajtóvisszhang
NE IDENTITÁSSIMOGATÁSRA HASZNÁLJUK A SZÍNHÁZAT, HANEM TÜKÖRNEK!
Beszélgetés Botos Bálint rendezővel
– Makszim Gorkij A nap fiai című klasszikusa ellentmondásos mű, amelynek sokszínű fogadtatásban volt része, nagy sikereket ért meg, és be is tiltották. Miért választottad ezt a darabot A nap gyermekei című előadáshoz?
— A darab eredeti címe A nap gyermekei, A nap fiai cím a magyar színházi hagyományban elterjedt ugyan, de a világ minden táján pontosan fordítják a címet. Amikor újrafordítottam, úgy éreztem, hogy az eredeti cím pontosabb. Először 2020-ban olvastam, mivel a darab is egy járvány közepén játszódik, hátborzongató volt a Covid idején egy 1905-ös szövegben ugyanazokra a reflexekre ráismerni. Az eredetiben kolera van, én ezt általános járvánnyá emeltem, mert nem szerettem volna ha egy legyőzött betegség eltávolítja tőlünk ezt a hasonlóságot. Egy másik színházzal egy ideig komolyan fontolgattuk az adaptációt, egy évvel a Covid után, de az igazgatóval végül úgy döntöttünk: túl korai lenne közvetlenül a Covidra reagálni — nem volt meg hozzá a kellő távolság.
A darab politikai-társadalmi feszültsége közben egyre aktuálisabbnak bizonyult. A járványra adott reakciók mellé társultak a járvány nyomán fellángoló politikai mozgalmak; 1905-ben és most is látszik, hogy szélsőségek gyakran ugródeszkaként használják a krízist. Ebben az értelemben a szöveg sajnos magától vált „jelen idejűvé”.
Dramaturgiailag is pontos: körkörös ívet rajzol, az idő ismétlődésével egyre sűrűbbé válik — ez a ciklikus szerkezet rímel a történelmi ciklusokra is. Ami pedig különösen fontos: Gorkij nem egyszerűen a szélsőségeket démonizálja, hanem az értelmiség felelősségét teszi mérlegre. A színház közönsége döntően középosztálybeli; tisztességesebb, ha magunkról beszélünk, nem pedig olyanokra mutogatunk, akik nincsenek jelen. Ne identitássimogatásra használjuk az estét, hanem tükörnek — ebben áll ennek a szövegnek az igazi aktualitása.
– Igen, az értelmiségi elefántcsonttorony és annak következményei a nagyvilágra nézve.
– És önmagunkra nézve is. Gorkij szövege pontosan mutatja meg azt az elitista vakságot, ami a darabbeli családon keresztül az egész értelmiségi lét válságát is megfogalmazza. Finoman, de kíméletlenül írja le, hogyan rombolja le önmagát ez a közeg, ahogyan az „elit-tudat” fokozatosan önfelszámolássá válik.
– Hogy tervezed mindezt színpadra vinni, aktualizálni? Milyen esztétikájú előadást láthatunk?
– Ezért is érzem ma különösen aktuálisnak a művet. Mert amit ott látunk, az nemcsak egy történelmi korszak vagy társadalmi réteg tükre, hanem a mai elit, akár szellemi, ideológiai, politikai vagy gazdasági értelemben általános válságának előképe.
Gorkij tudomány-fanatikus volt. A darab középpontjában Protaszov áll, egy tudós, aki az élet létrehozásával kísérletezik, ez akkoriban még istenkísértésnek számított. Ma már több módszerrel is képesek vagyunk életet létrehozni, befolyásolni a születést, de a halál fölött továbbra sincs hatalmunk. Ezért döntöttem úgy, hogy az előadásban Protaszov a halhatatlanságot, az élet radikális meghosszabbításának lehetőségeit kutatja.
Különös véletlen, hogy később kiderült: Gorkij maga is létrehozott egy orvostudományi intézetet 1932-ben, ahol éppen az élethosszabbítást vizsgálták. Sztálint is meggyőzte erről, mert személyesen rettegett a haláltól. Szóval nem csupán a darab, hanem maga Gorkij élete is visszhangzik ebben a témában, és ettől még izgalmasabb lett a munka.
A cselekmény alapját megtartottam, de a lázongás már nem kötődik szorosan történelmi korhoz. Gondolkodtam rajta, hogy szétbontsam a szöveget, de végül arra jutottam, hogy az a legszebb, ha a szerkezetét érintetlenül hagyom – abban van az ereje.
Az előadás esztétikája realista, de filmszerű. A célom, hogy valódi együttlétet lássunk a színpadon – embereket, nem figurákat. Ritka dolog, hogy egyszerűen csak embereket nézhetünk együtt létezni, és ez a színészeknek és azt remélem, hogy a nézőknek is felszabadító élmény.
Az esztétika és a teljes előadás világa egy csapat közös munkája. A tér és a vizualitás kialakítása most is Golicza Előddel történt akivel egy jó néhány éve együtt dolgozom. A legnagyobb kihívás az volt, hogyan tartsuk meg a realista elemeket úgy, hogy közben kiemeljük a realizmusból az előadást. A jelmez időtlen, a játék realista, a környezet pedig hipermodern. Ezt az ellentmondásos világot nevezhetjük „absztrakt realizmusnak”, bármennyire paradoxnak is hangzik.
Először dolgozom Kolozsi Tamás zeneszerzővel, a Raklap együttes vezetőjével – rendkívül pontos, éles zenét ír, gyönyörű érzékkel. A jelmeztervezővel, Bajkó Rékával, aki vásárhelyi terzvező, ugyancsak először dolgoztunk együtt. Ez is egy jó találkozás volt. Bessenyei Gedő Istvánt kértem fel dramaturg konzulensnek, mivel újrafordítottam a szöveget és részben át is írtam, szükségem volt egy olyan külső szemre aki kritikai szellemmel néz a szövegre.
– Milyen volt a társulattal való munka, a visszatérés? Hiszen te itt, Marosvásárhelyen végezted a művészeti egyetemet.
– Igen, Marosvásárhelyen végeztem, de az elmúlt huszonegy évben nem töltöttem itt huzamosabb időt – legfeljebb egy-egy napra tértem vissza, átutazóként vagy beszélgetésre. Furcsa érzés volt most újra idejönni, mert az utolsó valódi szakmai élményem innen még a főiskolás korszakomhoz kötődik.
Egy nagyon jó formában lévő társulatot találtam: fegyelmezett, nyitott, jó munkamorálú embereket. Olyan szereposztással dolgozhattam, amelyben valódi párbeszéd alakult ki: követik az instrukciót, közösen keresik a megoldásokat, és ha viták is vannak, azokból mindig továbbléptünk. Az a fajta bizalom és munkaminőség, amit itt tapasztaltam, nagyon kevés helyen adatik meg, és ez tényleg szép élmény volt. Csodás élmény volt úgy dolgozni, hogy mind a színpadon játszó, mind a mellettem ülő kollégákban megbízhattam.
Az interjút készítette: Kaáli Nagy Botond
Fotó: Bereczky Sándor