Habár a magyar színjátszás több, mint 200 éves, városunkban a első állandó repertoárral rendelkező színház 76 éve mutatta be első produkcióját.

1945. április 6-án a marosvásárhelyi Szabad Szó című napilapban Horváth Dénes tollából jelent meg a Tompa Miklós színházalapító felvetését körvonalazó hír, mely a vásárhelyiek régi álmának megvalósulásával kecsegtetett. A szerző a háború utáni kolozsvári színjátszás újrakezdéséről faggatta Tompát, de ő egy lehetséges székelyföldi léptékű marosvásárhelyi színház terveit vázolja:

“– Mi a véleményed a kolozsvári színház ügyéről? – vetem közbe.

– Nézd, őszintén megmondom – feleli –, hogy nem sok lehetőségét látom a színház régi keretei feltámasztásának. Itt hallottam azonban Kolozsváron egy tervet, mely nekem nagyon tetszik. A magyar színházat közelebb kellene vinni a székelységhez, ahol az erdélyi magyar kultúra elpusztíthatatlan gyökerei vannak. Marosvásárhelyen lehetne újból megszervezni, ahonnan az idény egy részére átrándulhatna a társulat Székelyudvarhelyre, Sepsiszentgyörgyre és Brassóba. Rengeteg embert tudok, akiknek ez a feladat minden nehézség mellett is életcél volna. Beszéltem Tamási Áronnal, aki azt mondotta, hogy mindentől megcsömörlött, amit számára a nagyvárosok jelentettek. Megkérdeztem, lenne-e Marosvásárhelyen színházi vezető? – Örömmel – felelte Áron.”

Tompa Miklós és társai elszánt munkájának köszönhetően a rákövetkező évben, 1946. március 10-én Lehár Ferenc: A mosoly országa háromfelvonásos operettjének bemutatójával a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében létrejött a Székely Színház. A Salamon Ernő Athenaeum társaság, a Magyar Népi Szövetség és főleg Tompa Miklós közbenjárásával minisztériumi-, önkormányzati- és helyi mecénás-támogatásból sikerült akkor korszerű színpad- és megvilágítási-technikával felszerelt, a korabeli korszelemnek megfelelő, modern színházat létrehozni. Az első előadásról szóló beszámoló a Szabad Szó 1946. március 13-i lapszámában így méltatja az erőfeszítést: “Az előadás minden várakozást felülmúlt és méltán tölti el reményekkel az értőt is. Zavarba jön az ember, mit és kit dicsérjen. Az együttes pontos összmunkáját? A nagyvárosi világítást? A nagyszerű hangulatot keltő díszleteket, avagy a szereplők minden dicséretet megérdemlő kitűnő alakítást?”

Tompa Miklós 1946. szeptemberében az új évadra készülve így nyilatkozik:

“Jobblétre szenderült egy évtizedes marosvásárhelyi babona, hogy a városnak nem lehet állandó jellegű színháza. Igenis lett. Nehezen született meg, de megszületett. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte semmiből lett a színház. Megfelelő anyagi alap — jóllehet a kormány készségesen sietett segítségünkre — nem volt birtokunkban. Mindent magunknak kellett előteremtenünk. Korszerű, modern színpad, megfelelő világítás, ruhatár, díszletek kellettek.”

Talán ez az a minimum, ami a mai marosvásárhelyi színházi embert, színháztámogató hatóságokat és a színházpártoló közönséget ma is kötelezi.