”Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája
világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a
szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más,
jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi
sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” (Márai Sándor)

Aki valaha is közel került a néplélekhez, és ismeri annak a túlvilágba vetett hitét, az azzal is
tisztában van, hogy szakrális gondolataik szerint fizikai létünk nem záródik le a megnyugvás
pillanatában, hanem egy átmeneten keresztül Isteni részünk megérkezik az öröklétbe. A
néphagyomány szerinti, evilági létünk különböző állomásaihoz kötődő ősi szokásrendszer
költészete telis-tele van olyan motívumokkal, melyek ünnepé emelik a túlvilágra való megérkezés
pillanatát. Megtisztító rítusaink, szertartásaink pedig a misztikus tapasztalat által lehetőséget
nyújtanak a végső beteljesüléshez.
Előadásunk egy álomszerű világba kalauzolja a nézőt, melyben az utolsó átváltozáshoz kötődő
táncrituálén keresztül megénekeljük a ”legnagyszerűbbet” — az ÉLET csodáját.

A Napszentület c. előadással emlékezünk Deák Gyula Levente igazgatóra, Virág Imola, Váradi Ágnes, Csákány Helga Katalin táncművészekre, Maksai Gábor Ernő színpadtechnikusra és minden elhunyt kollégánkra, barátunkra, akik túl korán csatlakoztak az égi társulathoz.