A német anyanyelvű osztrák-magyar író, Ödön von Horváth színművének mottója: „És sosem múlik el a szerelem.” Kasimir és Karoline története igazolja, hogy a szerelem nem múlik, de változni változhat, és új irányt vehet.

Az 1932-ben publikált „Kasimir és Karoline” a túlélés és az összeomlás határán lévő világot mutatja be, a jelentéktelenség valódi zsibvásárát, melyben a szociális egyenlőtlenségek kiéleződnek és melyben a hátrányos helyzetű tömegben felgyülemlett agresszivitás – mely ott lóg a levegőben – előre vetíti a Második Világháborút, amely végleg megváltoztatja Németország és a világ történelmét.

Bocsárdi László rendezői szemléletében az események a válaszút előtt álló jelenben játszódnak, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a múlt fájdalmai és a jelen történései egy új, s még ismeretlen időszak létrejöttét sejtetik.
Az előadás arra késztet, hogy megkérdőjelezzük ragaszkodásainkat, önmagunk határait, a feltételezhetően feltétel nélküli szerelmünket és azt, hogy az egyén társadalmi státuszának megváltozása, hogyan rombolhatja le az érzelmeket. Kasimir egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé válik. A személyes bizonytalanság és a féltékenység hatására megkérdőjelezi menyasszonya, Karoline szerelmét. Vajon mi áll kettejük szerelme közé: a nincstelenség veszélye vagy az őszinte kommunikáció hiánya és a kölcsönös bizalmatlanság?

Két ellenkező nemű ember érzelmi kapcsolatai valódi akadályversenyek, és számos esetben önmaguk a feltételezett szerelmesek jelentik legnehezebb akadályokat.