“Az előadás érzelmi sodrását nagyban meghatározza a színészi játék. A Lilt alakító Kádár Noémi, a Wolfot játszó Varga Balázs, a Zafírt és Ápridinkát megformáló Bartha László Zsolt és Szabó Fruzsina játéka intenzív, olyannyira jól követhetőek a rezdüléseik, hogy az általuk közvetített érzések szinte kézzel foghatóak. (…) A Játéktéren megjelent interjújában Varga Balázs úgy fogalmazott, egy ilyen szerepre, mint Wolf, éveket kell várni, de megéri. [1] És egy ilyen előadásra is.”

“Wolf és Zafír feltalált valamit, amire az emberiség régóta vágyik: emlékgépet hoztak létre. (…) A háttérben lévő eszme szép: a gép azokon segít, akiknek egy emlék adhatja meg valamihez a kulcsot. A köznek épült, a köznek lesz átadva, így szól az elképzelés, ám a valóság merőben másképp alakul. Wolf saját csapdájába esik.”

“Találjuk meg azt, amiért érdemes élni, hiszen „Ez a függöny, ez a ház, a fluppozás, a piros avar, a kék hajnal, a rikoltó holdfejő gébics, a sokszínű felhők, az éjféli bányatavak, a rombuszkapcsoló, a csillagok…” nem elegek ahhoz, hogy intellektuális és érzelmi életünk ép legyen. Fehér Balázs Benő Boris Viantól kölcsönzött konklúziója ott lapang a Tompa Miklós Társulat kistermi előadásában: az egyszerűségben, a túlzott expresszivitásban és a színpadi térbe integrált néző gondolataiban is.”